Lucky Number Slevin – életre-halálra egy ló miatt

<!– @page { margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm }

Alvilági játékok (2006, R: Paul McGuigan)

Valaki rosszkor van rossz helyen. Nem ez az első film ezzel az alapszituációval. Ez önmagában még nem lenne baj, hiszen sokféleképpen hozzá lehet nyúlni egy ötlethez. A hatások is a megfelelő irányból jöttek: Hitchcock Észak-Északnyugatja, Tarantino, kis Guy Ritchie. Laza duma, csavaros történet, játszadozás az idősíkokkal, mindez az alvilág univerzumában. A szándék tehát abszolút jó volt, a végeredmény azonban mégis félrecsúszott.

Nehéz megfogni pontosan miért nem lett jó film a Lucky Number Slevin. Ambiciózus, ez nem kétséges, de nem tud eredeti lenni. Akcióvígjátéknak nem elég jópofa és túl szomorkás, a csavar nem vág a falhoz, de legfőképpen hiányoznak az emlékezetes karakterek és jelenetek – mindez alapvető, ha egy film arra pályázik, hogy bekerüljön a Tarantino/Ritchie klubba. A húsz percig törölközőben pörgő Slevint (Josh Hartnett) nyilván viccesnek szánták, de egy idő múlva csak erőltetett lesz.

Az amúgy pörgős történetet élettelen karakterekkel pakolták tele. Bruce Willis kicsit tényleg olyan – Monro szavaival élve -, mintha önmaga karikatúrája lenne a bérgyilkos Goodkat szerepében, ám a szokásos, fapofával előadott lassú, szuggesztív beszéd itt inkább idegesítő. A legnagyobb baki azonban a karizmatikus főszereplő hiánya: a szende Josh Hartnett szinte egymaga tönkrevágja az egész filmet holtkóros alakításával.
A két rosszarc, Ben Kingsley (a Rabbi) és Morgan Freeman (a Főnök – más név nem jutott eszébe Jason Smilovic írónak?) egydimenziós figurák, utóbbi ráadásul teljesen hiteltelen főgonoszként. A legjobb pillanatokat Lucy Liu szállítja, aki elég merész húzás volt, de tökéletes talpraesett hősnőként, nagy kár, hogy ehanyagolták az utóbbi időben és főleg TV szerepekben látni mostanában.

Először úgy éreztem a hárfás zenei aláfestés (J. Ralph) meglepően jól passzol a film kicsit borongós alaphangulatához, ám valójában pont ellenkezőleg, nem illik ide. De legalább végre rájöttek, hogy sokkal jobban néz ki a mintás tapéta, mint a sima, üres fal.

Mennyire feldobta volna a filmet, ha a francia Riviérán játszódik a történet, háttérben a vadregényes hegyekkel, tökös főhőssel és igazán félelmetes olasz és francia gengszterfőnökökkel!

Ditrich

Beszéljünk Stanley Tucci-ról. Tudom, hogy így kezdeni egy kritikát, vagy gondolatsort egy filmről nem biztos, hogy szerencsés. Felkelti a kíváncsiságot és ezzel elég magasra helyezi a lécet. Feltehetően valami robbanásszerű folytatás elképzelhető csak ezután. Már előre jelzem, hogy nem feltétlenül fogom átugrani a lécet.

Tehát Stanley Tucci. Ez a csávó az egyik legérdekesebb arc az amerikai fimgyártásban. Olyan sorozatszínészes kiállása van neki. DE: ez a csávó olyan nagyon hiteles (bármiben, amiben eddig láttam), hogy teljesen belevisz a filmbe. Egyébként ez azért is fontos itt, mert érezni a sztorin már az elején, hogy a főszereplő (Josh Hartnett) nem vesz komolyan semmit és ez kissé értelmezhetetlen elsőre.

A legfrappánsabb dialógus a mellékhelyiségben hangzik el (1:00:48):

– I’m not gay.

– I’m a cop.

Ez egy nagyon lassú film és egy bosszúról szól. A bosszú viszont annyira bonyolult cselekménysorozatba van beleszőve, hogy csak a vége felé derül ki a valódi történet. Ez a Kansasi csavar (Kansas City Shuffle).
Az akciójelenetek – amik egyébként nagyon gyorsan zajlanak – nem teszik akciódússá.
Tele van nagy nevekkel, mégsem ez az erőssége. A színészi játék inkább érdekes, mint jó, azonban a dialógusok nagyon komoly szerepet kapnak. Sokszor pörgősek, humorosak, szerintem ez járul hozzá a különleges hangulathoz. Kicsit olyan, mintha komolyabb filmet néznénk, de mégis mintha magukat is kikarikíroznák az alkotók.

A film hangulata különleges. Ehhez nagyban hozzájárul a komor zene, ezt ellensúlyozzák a dialógusok és a belsők díszítése. Ilyen elvetemült káosz uralta belső terekhez nincs hozzászokva a néző szeme. Fantasztikus!

Mykelti Willamson! Ezt a nevet nem sokat hallani. Első látásra kicsit agyalágyult figurát alakít (Sloe) brutális műfogsorral, azonban a mód, ahogyan ezt teszi szerintem zseniális. Rövid jelenetei viccesnek szánták, amitől inkább elsilányodna a film, de nem ez lesz, mert ezeknek ereje van. Kifejezetten jóképű, higgadt őrmesterként tűnt fel a Heat-ben (Szemtől szemben, 1995, Drucker őrmester).

Miért érdemes megnézni: az egyedi hangulat, a szövegek, Bruce Willis haja, a belső terek díszítése és a különleges arcok miatt.

Monro

Oldal ajánlása emailben

Ezek is érdekelhetnek

Kommentek