Hannah és nővérei – családban marad

Hannah and Her Sisters (1986, R: Woody Allen)

Ditrich:

Gyönyörű és hatásos a nyitány. Más filmben, más szájából giccs lenne, de Michael Caine-nek elhiszem, hogy Elliot megőrül Lee-ért.

Három nővér. Hannah (Mia Farrow) a legidősebb, “a szerencsés”; sikeres szinésznő, van családja, anyagi biztonsága, de nem gondolkozik el azon, vajon minden rendben van-e az életében. Egész lénye túlságosan egyben van: tehetséges, bőkezű, jó testvér, figyelmes háziasszony, odaadó feleség és anya. Pont ez a majdnem tökéletesség sodorja válságba a házasságát. A két másik, a bohém Holly (Dianne Wiest) és a szép Lee (Barbara Hershey) boldogtalan útkeresők. A művészlélek Holly művészi ambíciói megvalósításáért küzd. Lee alárendelt kapcsolatban él egy festővel, Frederickkel (az isteni Max von Sydow), amiből az Elliottal átélt szenvedély rángatja ki. A józan Hannahval szemben mindketten hajlamosak a függőségre: Holly kokainista, Lee múltjába az alkohol rondított bele. (Allen tudja hogyan kell izgalmassá tenni egy figurát: ki gondolná Leeről, hogy alkoholista volt?) Tulajdonképpen kettőjük fejlődését követjük két éven keresztül – bár a hangsúly abszolút az elsőn van.

A hipochonder Mickey (Woody Allen) karaktere szédületes, önálló szála van, ami jó ritmust ad az egész történetnek. Allen meglehetősen korlátozott színész, de a haláltól mániákusan rettegő figurát ő tudja a legjobban eljátszani. “Most jut eszembe, az utóbbi idõben mindig érzek is valamit, ahányszor pislogok.” Felejthetetlen, amikor egyezkedik istennel: “Csak agyműtétet ne! Belekotorásznak a fejembe, és ugyanolyan vigyori hülye leszek, mint a virágboltos kifutója, aki télen-nyáron kötött sapkát hord.” Holly és Mickey, két teljesen ellentétes személyiség borzasztóan félresikerült első randija a legapróbb részletekig zseniális: a pocsék punk zenekar (a dalszöveg!), Holly szüntelen kokózása, ahogyan később szétunja magát a jazz klubban, és, hogy Mickey minden bizonnyal a hangos zene miatt szenved halláskárosodást, jóllehet erre csak utalás van. Iszonyatosan jól megírt jelenet; az egész párbeszéd annyira brilliáns, hogy be is lehetne keretezni dísznek a falra.

Allen egyik legintimebb alkotása; megmutatja, hogy a hétköznapi emberek élete is lehet érdekfeszítő és izgalmas. A belső monológok révén közelebb kerülünk a karakterekhez, mint Allen többi filmjében. A korábbi Woody Allen klasszikusokhoz – Annie Hall, Manhattan – képest kicsit tempósabb a cselekmény, ami részben annak köszönhető, hogy több szálon fut a sztori, másrészt ezek az emberek szenvedélyesebbek és egyszerűen kikövetelik maguknak álmaik megvalósítását, nem csak beszélnek róla két Nietzsche idézet között.

A jó film egyik ismérve, hogy sokszor meg kell nézni, annyi felfedeznivaló van benne. A Hanna és nővérei pontosan ilyen, tele van olyan pillanatokkal, amik sokáig ott időznek az ember fejében. Érdekes, amikor Hannah belép a szobába az első szekvenciában és felkiált, hogy milyen szép a húga. Ilyen nem nagyon van az életben, de ide nagyon illik. Nagyon romantikus Elliot szerelmi vallomása ee cummings versén keresztül. Elliot belső vívódása egyébként nagyon életszerű, az is, amikor éjjel fel akarja hívni Lee-t, hogy véget vessen a viszonynak, ám a nő megelőzi; elég egy mondat, hogy Elliot meggondolja magát. Lee zavara is viccesen hiteles, mikor érzi Elliot közeledését: ”Én most megyek, le kell szedetnem a fogköveimet.”

Egyedül a film vége nem tökéletes, és ez nagy kár, mert csakis emiatt nem hibátlan mestermű a Hannah és nővérei. Allen túlságosoan könnyedén zárja le a szálakat, Lee és Holly megtalálják a szerelmet, megvan a boldogság. Hannah nagyjából ugyanott áll a történet végén, mint az elején (ami lényegében nem is furcsa, hiszen ő a kulcsfigura), azzal a különbséggel, hogy megrepedt tökéletesnek látszó élete. Jó lett volna megtudni végül rájön-e honnan tudhatott Holly annyi privát részletet a magánéletéről.

A zene pedig csodálatos.

 
Monro:

Az embernek néha nincs kedve woodyallent nézni, de ha elkezdi, valószínűleg lecsúszik az egész film.  

Ez a mű nagyon pörgős, de a kapcsolati háló nagyon lassan bontakozik ki. Állandóan szól a jazz, sokszor sokan beszélnek egyszerre. Három szereplő gondolatait halljuk: Mickey (Woody Allen), Holly (Dianne Wiest), Elliot (Michael Caine). 

A film szerkezete érdekes. Fejezetekre oszlik, amelyekben  különböző szereplőkre helyeződik  hangsúly. Ami érdekes, hogy egyes fejezetekben több főszereplő is találkozik és még az is jó, hogy egyszer – a film első negyedében  – időben visszaugrunk, hogy lássunk még egy kapcsolatot – párkapcsolati drámát (persze humorosan).

Az első fejezet címe: “Istenem, de szép!” Ez a mondat hangzik el először a filmben is. Elliot ábrándozása a kiindulópont. Ugyanő fejezi majd be és zárja le a történeteket. Tulajdonképpen ő az, aki elindítja a többek életére kiható konfliktushelyzetet. Három évet ölel fel a történet. Mindhárom év hangsúlyos pontja a hálaadás-ünnep, melyet a nővérek szülei házában tartanak. A szülők művészek, akiket egykoron ünnepeltek. A három közül csak egyikük kiegyensúlyozott, de ő az, akit tehetségesnek is tartanak, emellett ő mindenben jó – még a jelleme is makulátlan. Természetesen ez is konfliktushelyzethez vezet, de az sem lesz komoly. Erőtlen, jóindulatú, de mégis heves vitákat látunk a filmben, amelyek egyébként teljesen hihetőek. Nagyon izgalmas a cselekményszövés. Más, Allen által írt és rendezett filmben itt is párkapcsolati problémahalmaz az alaphelyzet (és a vége is). Néhányan új életet kezdenek, mások pedig visszatérnek a régi kerékvágásba. 

Az útkeresések, a pasiszerzés mind finom iróniával van ábrázolva és a legnagyobb drámáknak is elveszik az éle a kifejezésmód szellemességétől. Elliot végiggondolja, hogy miként fogja majd – más alkalommal – becserkészni az áhított nőt, aki a feleségének a testvére és éppen a nő és élettársa lakásában vannak. „… Csak ügyesen, diplomatikusan.” Aztán nem bír magával és lesmárolja.

Mindenki, de tényleg mindenki nagyon jó! Szól a jazz, ömlik a történet, kívülálló vagyok és ezt nagyon élvezem.

“ A héten leszedetem a fogköveimet.”

“Ó, rendben.”