Sunset Boulevard – nem csak a filmek lettek kisebbek

Szeretem, ha egy film úgy kezdődik, hogy valaki meghal, aztán ugyanő meséli el az előzményeket. Első nézésre annyira beszippantott, hogy teljesen elfelejtettem, hogy ez lesz a vége.

Finoman bontakozik ki a történet, csakúgy, mint a szereplők jelleme. A történet kiindulópontja: Norma Desmond (Gloria Swanson) az idősödő, volt filmcsillag, szerez magának egy játszótársat, egy banális menekülés következményeképpen a házában kikötő fiatalember, Joe Gillis (William Holden) személyében akinek tulajdonképpen kapóra jön a hölgy által felajánlott munka. A minden percében díva Norma ellentmondást nem tűrően, eszközökben nem válogatva  irányítja saját és mások életét. Ebben támogatja végletekig hűséges komornyikja, akinek a nő iránti szerelme mindent felülír. Védi őt a külvilág változásaitól – és saját magától is -, fedezi rögeszméit.

A volt színésznő kisugárzával, pénzével és érzelmi zsarolásaival markában tartja a fiatal írót. Joe és Norma kapcsolata lassan, de biztosan halad a tragikus végkifejlet felé. Ez a nőtípus csak egyszer bukhat el, azután azonban tragédia következik. Itt most nem ő hal bele. 

Szépen megfér egymás mellett a csillogás és a realitás. Az egész film alatt a földre vagyunk lenyomva, csakúgy, mint a férfi főszereplő, aki olyan simán, lépésenként csúszik bele a csapdába, hogy a néző is alig veszi észre.

A sok szereplő mozgalmassá teszi a filmet, amin egyébként is van mit nézni, mert a sokat ígérő kezdő képsorok után szinte mindig lebilincselő a látvány. Sok helyszínen és sok arccal dolgoztak a készítők. Ezeken kívül betekintést nyerünk az akkori filmszakmában dolgozó emberekről, (reálisnak tűnő) körülményeikről. Hollywood színfalai – szó szerint – bemutatásra kerülnek, mint ahogyan szó esik a némafilmről a hangosfilmre váltás nehézségeiről. A sztárság előnyös és kevésbé vonzó oldaláról. A hangosfilm megjelenésével az addig csodált Norma Desmondot mellőzik, aki ezt a kanyart nemigen tudja bevenni. Kontrasztként hat a fiatal nő, Betty (Nancy Olson) karaktere. Belőle is sztárt akartak nevelni, amihez  – az Amerikai Egyessült Államokban már akkor sem szokatlan módon – még orrműtétet is bevállalt -, de mivel ez nem sikerült, a filmszakmában máshol helyezkedett el.  

Szerepben, vagy önmagukat alakítva megjelenik néhány ismert filmes arc is (pl.: Erich von Stroheim, Cecil DeMille, Buster Keaton). Elég jó lehetett 1950-ben látni ezt a filmet valóságos alakokkal. 

Nagyon sok minden rendben van ebben a filmben, gyengéje talán csak annyi, hogy a díva arcjátéka a film elején ugyan rendkívül ügyes, hiteles, – hiszen a főszereplő maga is némafilm-sztár volt -,  azonban kicsit erőltetetté, unalmassá válik már kábé a film felétől.

Miért érdemes megnézni: a Chaplin-jelenet, Joe minimális, de nagyon kifejező arcjátéka, Norma ruhái és elképesztően hollywood-i háza, a szerelmi háromszög érzékeltetése miatt.

Ditrich:

A filmtörténet egyik legelcsépeltebb idézete magába sűríti a Sunset Boulevard egészét.

Az egyik legnagyobb film-noir klasszikus. Ezt szokás mondani, ám a sztori nem egy tipikus bűnügyi történet, sokkal több annál. Nem is igazán fekete komédia. Kicsit szatíra, de nem teljesen. A lényeg, hogy ilyen filmeket, már nem készítenek; nem csak a sztori jellege, hanem a színészi játék és a hangulat miatt sem. (Bár a tavalyi A némafilmes után lehet, hogy nem kéne ilyen kijelentéseket tenni…)

Joe Gillis (William Holden) másodosztályú forgatókönyvíró, aki Hollywoodban próbál érvényesülni. Nyakig ül adósságokban, remény semmi. A kiszámíthatatlan sors egy volt némafilmszupersztár, Norma Desmond (Gloria Swanson) hatalmas házába sodorja. Norma Desmond magányosan él szebb napokat látott kastélyszerű otthonában, ami gazdájának tárgyi tükörképe; az egykoron ragyogó luxusvilla elvesztette régi fényét, az elmúlt tündöklés szimbóluma. Egyetlen társa volt férje, az egykori filmrendező Max von Mayerling (Erich von Stroheim), aki hűséges inas és ügyintéző egyben; kísértetszerű lénye tökéletesen kiegészíti a házat és Norma életét.

Norma és Joe eléggé sajátos viszonyba kezdenek; a szinésznő eltartja Gillist, aki cserébe segít kipofozni Norma pocsék forgatókönyvét. Adok-kapok játék ez, de kölcsönösen szükségük van egymásra más-más okoból. Joe tulajdonképpen az óriási luxusvilla foglya lesz, madár az aranykalitkában. Erkölcsileg elsőre megkérdőjelezhető lenne Gillis lépése, azonban egyiküknek sincsenek kötelezettségeik. A fiatal férfi kiszolgáltatott helyzete nyilván nem tartható a végtelenségig, a belázadás és a katasztrófa előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz. A történet maga Normda Desmond. Norma régi önmaga megszállottja, szó szerint emlékeinek él, a régmúlt tündöklés foglya, képtelen elengedni az eltűnt éveket. Mindenki más kellék az ő fakórózsaszín ködjében, ahogyan Joe Gillis is csupán egy epizódszereplő az életében.

Gloria Swanson teljesen átlényegül Norma Desmonddá, egész testével játszik; ez az eltúlzott gesztikulálás nyilván a némafilmek hatása. Bizonyos szinten magával ragadó ez a jelenség, de egy idő után egyzerűen túl sok lesz Norma-ból. Swanson és Erich von Stroheim már csak azért is hitelesek, mert mindketten a némafilmkorszak hollywoodi elitjéhez tartoztak. Swanson teljesen eggyé vált Norma Desmond-dal; az a beszédstílus, a gesztusok, az a hang! A legendás producer, Cecil B. DeMille cameoja is érdekes momentum.

A Sunset Boulevard jelentette William Holden hosszú és sikeres karrierjének kezdetét; a jóképű szőke színész az ’50-es évek egyik legnagyobb box office mágnese lett, Gloria Swanson pedig legemlékezetesebb alakítását hagyta az utókorra. Maga a film a mai napig rengeteg ‘legjobb…’ összeállításban szerepel, nem véletlenül.