DITRICH MONRO

Carlito útja – a halál tényleg elválaszt

(Carlito’s Way, 1993, R: Brian de Palma)

Monro:

Carlito kemény csávó. Egyszer szerelmes lett. Ez élete végéig tartott.

Carlo Brigante (Al Pacino), a saját közegében tiszteletnek örvendő gengszter életének csak nagyon rövid szakaszát mutatja be a film. Ez az idő mondjuk elég mozgalmas. Sok dolog történik Carlitóval, aki elhatározása szerint a letöltött öt év börtönbüntetés után valóban jó útra akar térni. Mivel átmenetileg ugyanabban a közegben akar boldogulni, ahonnan a börtönbe jutott, már a kinti lét legelején majdnem bajba kerül. Carlito egy szimpatikus, egyenes és tapasztalt ember. Jó főhős. De egyébként meg hiába magyarázzák neki, hogy öt év alatt megváltozott a világ, ő nem változik. Meg is hal.

Tulajdonképpen két hibát követ el: először is megszegi a saját maga által felállított törvényt, miszerint nem bízhat senkiben, másodszor pedig a nagy arcából sem vesz vissza.

A film kerete tökéletes: az elején megtudjuk, hogy mi lesz a vége és a végén ugyanezt látjuk, csak részletesebben, vagyis a teljes végkifejletet, természetesen az előzmények birtokában.

A szereplők természetesen nagyon jók.* Igazából Al Pacino könnyedén alakítja a gengsztert. Ő mindig hihető ebben a szerepkörben és szeretik is ráosztani ezt a szerepet. A kaméleon Sean Penn által alakított karakter (David Kelinfeld) egyre visszataszítóbbá válik a film során. Carlito csak érzi, de mi már látjuk, hogy barátja drogfüggősége egyre inkább  kiszámíthatatlanná teszi őt és ezáltal veszélybe fogja sodorni. Szépen, lassan csúszik bele a a kemény helyzetbe, oda, ahonnan már nem sok esély van visszafordulni. Carlito becsületes, tartja magát, nem lép időben és nem tudja megúszni. Ez itt a dráma.

Kiválók a mellékszereplők is. A feltörekvő Benny (John Leguizamo) rövid jelenete nyomot hagy.Ebben a csávóban van kraft. A dél-amerikai születésű, különleges arcú színész nagyon emlékezetesen alakítja az új generációs gengsztert. Viggo Mortensen kisstílű bűnöző szerepkörben tűnik fel, egészen elképesztő alakítással.

A Carlito barátnőjét, Gail-t alakító Penelope Ann Miller inkább a klasszikus szépségtől eltérő külsejével, üdeségével tűnik ki. Érdekes jelenség, de színészi játéka nem hagyott nyomot. Azért néha kicsit elhittem, hogy szerelmes Al Pacinóba.

Egy ilyen filmhez nagyon kellenek a különlegesen rossz arcok, erre a legjobb példa Luis Guzmán (Pachanga), aki egyébként valóban puerto rico-i. Úgy hozza a karaktert, hogy kétség nem fér hozzá, ő ilyen.

Érdekes, hogy Brian de Palma tíz évvel a Sebhelyesarcú után készít még egy gengszterfilmet, ugyanazzal a főszereplővel. Elképzelhető, hogy csak üzleti lehetőség volt a filmkészítőktől. Ha így lenne, az sem vonna le semmit a film művészi értékéből.

Szuper forgatókönyv, izgalmas történetvezetés, nagyon jól kiválasztott arcok, a rendezés, minden a helyén van. Hosszú film, ami viszont alkalmat ad a karakterek pontos ábrázolásához és konfliktus valódi érzékeltetéséhez, tulajdonképpen mindent megad, amit egy kifinomult gengszterfilmtől várok.

­*Annak tudatában mondom ezt, hogy fogalmam sincs milyen a drogbárók világa, vagy egyáltalán az alvilág a hetvenes évek amerikájában.

Ditrich:
A Carlito útjátkicsit mellőzöttnek érzem a többi jól ismert, klasszikus gengszterfilm mellett, mint például a Sebhelyesarcú, a Nagymenőkvagy a Donnie Brasco. Ez a melllőzés azonban Simán lehet a Sebhelyesarcú kistestvérének tekinteni a Carlito útját, és nem csak azért, mert Brian de Palma állt a kamera mögött és mindkét főhőst Al Pacino testesítette meg, hanem, mert a sztori több aspektusa is a nagy elődre hajaz.
Carlito Brigante (Al Pacino) azzal a sziklaszilárd elhatározással szabadult a rácsok mögül, hogy jó útra tér; nincs több balhé, nincs több mocskos úton szerzett lóvé. A cél is megvan: össze kell szednie 75.000 dollárt, hogy beszálhasson egy legális bizniszbe a Bahamákon. Pont kapóra jön, hogy átveheti egy éjszakai klub vezetését. Carlito oszt-szoroz; pár hónap és leléphet New Yorkból. Azonban a giccsesen elegánsan öltözött latino és olasz gengszterek alvilágában nem mennek ilyen egyszerűen a dolgok; Carlitonak is folyamatosan pengeélen táncolva kell egyensúlyoznia, hogy még pont a semleges zónában maradjon.

Míg Tony Montana egy igazi gátlástalan szaralak, egy archetipikus bűnöző, akinek csak az ambícióit lehet megérteni, az eszközöket nem. Montana robotikus, szinte totálisan érzelemmentes, nem válogat az eszközökben, a végén azt kívánjuk, hogy találja már el egy golyó. Carlito Brigante pont az ellentéte; már túlvan fénykorán, ami nyilván korántsem volt feddhetetlen előélet, de megtanulta a leckét, változást akar. Azonban pont azért, mert nincs teljesen kőből a szíve, a döntéseit olyan tényezők befolyásolják, mint a barátság, a szerelem, amik így leírva közhelynek tűnhetnek, ám belehelyezve a történetbe sorsdöntően és mindenekelőtt érhető módon befolyásolják főhősünk életét.

Carlito Brigante olyan ember, akit muszájszeretni ahhoz, hogy működjön a film. Ő is ugyanolyan fejlődőképes és erős karakter, mint Pat a Napos oldalban, aki egy sorsfordító esemény következtében belátja hibáit és képes új, pozitív emberré alakulni, és ebben tántoríthatatlan. Az már más kérdés, hogy mivel Carlito nincs egyedül a világban ez nem olyan könnyű; vannak tartozások, amiket viszonozni kell, nincs mese. 

Azt mindenki tudja, hogy Al Pacino arra született, hogy gengsztereket játszon, kész. Sean Pennt viszont sokszor rakják olyan szerepekbe, amik abszolút nem illenek hozzá, de itt teljesen elemében van. Eleve olyan a fizimiskája, hogy nagyon könnyű visszataszító alakká sminkelni. Kleinfeld hihetetlenül ellenszenves figura, aki szép lassan, már-már észrevétlenül válik kulcsfigurává.

Muszáj külön kiemelni John Leguizamót. A kilencvenes években nagyon ígéretesen ívelt felfelé a karrierje, majd hirtelen megszakadt; kár, mert igazán tehetséges színész, van benne valami, ami kicsit felejthetetlen; egyaránt képes hozni a rosszfiút és a szimpatikus fenegyereket is. Benny Blanco is kétélű figura, ami Leguizamónak köszönhető; egyszerre nyájas, megnyerő és kegyetlben.
A Carlito útja egy magával ragadó, remekül felépített film; a konfliktusok nagyon finoman és logikusan épülnek egymásra. Brian De Palma nagyon tudja hogyan kell megrendezni izgalmas, kulcsfontosságú üldözős jeleneteket nyilvános, de behatárolt térben, ami az Aki legyőzte Al Caponét-ban és itt is egy forgalmas pályaudvar.
A film legnagyobb, szinte megbocsáthatatlan hibája, hogy rögtön az elején megmutatják szinte az egész végkifejletet; ez óriási baki volt, főleg úgy, hogy a finálét zseniálisan megkomponált, feszes szekvenciák vezetik fel. Annak ellenére sül el rosszul a dolog, hogy de Palma minden bizonnyal a film líraiságát akarta kihangsúlyozni a nyitó és záró jelenetekkel.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!