(Space Station 76, 2014, R: Jack Plotnik)
Nagyon kellemes meglepetés volt számomra ez a film. Régóta hiányoltam egy olyan filmet, ami az űrben játszódik, de nincsenek benne gonosz szörnyek vagy megfejthetetlen rejtélyek, hanem kizárólag arra koncentrál, hogy az emberek hogyan élik meg az ottani életet. Persze erre rá lehet vágni, hogy ott van a már kultikus Hold, de az megint másképpen közelíti meg az ember-az-űrben problematikát.
Történetről nem lehet beszélni, mert nincs; és ez kivételesen nem is zavart. Hagyományos történetmesélés helyett feltárulnak az űrállomás lakóinak teljesen emberi problémái: depresszió, elnyomott szexualitás, magány, unalom, vágyakozás, ambíciók.
Egy alternatív valóságban, 1976-ban jár(hat)unk. Őrülten jó, hogy a stílusos hetvenes évek esztétikáját választották; minden nagyon korhű és őrülten jól néz ki minden: a berendezés, a ruhák, a frizurák, a smink. Ráadásul olyan színészeket választottak, akiknek jól is áll ez a retró stílus.
Elvileg Liv Tyler karaktere, a semmiből jött Jessica a főszereplő, de valójában nem, mert az összes karakternek megvannak a maga hangsúlyos pillanatai. Patrick Wilsont érdemes kiemelni, mert hihetően jeleníti meg Glenn kapitány belső vívódásait és elfojtott feszültségét, de ugyanakkor érződik némi irónia is az alakításán, ami abszolút illik a film hangulatához.
A fim legkézenfoghatóbb témája a magány. Az űrállomás kis Sunshine (Kylie Rogers) társtalan, játszópajtások nélküli világát remekül szimbolizája a lefagyaszott yorkshire terrier. Ezek az emberek egy komfortos, formatervezett űrállomáson élnek, mindenük megvan, de minden technikai felkészültség ellenére nem tudnak mit kezdeni a magánnyal. Persze a film nem visz minket mélyre az emberi psziché bugyraiban, de ettől függetlenül szórakoztató és kellemes kikapcsolódás. Nem egyszerű (legálisan) hozzájutni a filmhez, Amerikában is csak nagyon limitált számú vásznon mutatták be, de megéri megszerezni.
D.
