Ha belegondolunk, elég bizarr, hogy minden évben emberek százmilliói kíváncsiak arra, hogy gazdag és sokszor vonzó emberek művészek díjazzák egymást. Talán azért, mert úgy állítják be, hogy évente egyszer tanúi lehetünk, amint közénk szállnak a félistenek és összegyűlnek ünnepelni az általuk létrehozott isteni alkotásokat. Az embereknek persze szükségük van erre a cirkuszra. Igen, ez egy parádé, aminek gyökerei a Római Birodalomig nyúlnak vissza. Régebben engem is elvarázsolt ez a fantázia, de most már objektívebben látom.
Neil Patrick Harristől többet vártam. Harris született showman, korábban remekül vizsgázott a Tony és az Emmy-átadókon, de pont a filmipar legfontosabb eseményén nagyon laposra sikerült a szereplése. Nem írtak neki ütős poénokat és mintha eleve visszafogták volna, túlságosan a háttérbe szorult. Ráadásul egyenesen kínos volt egy-egy beszólása, például amikor a hely-kitöltő statisztákon élcelődött vagy a borítékba zárt “jóslatai”, amiket Octavia Spencernek kellett figyelnie egész este. Unalmas.
Az idei verseny picit izgalmasabb volt, mint az elmúlt években. A legizgalmasabb a legjobb színész kategória volt, még az orákulumok sem tudták megjósolni ki lesz a befutó. Végül Eddie Redmayne diadalát lehetett ünnepelni (az Eton College is gratulált régi diákjának). Redmayne vitathatatlanul nagyon alakított, mint Stephen Hawking, azonban még fiatal, még biztosan lesz esélye felejthetetlen alakításokar nyújtani, Michael Keatonnek viszont lehet, hogy ez volt az utolsó nagy lehetősége. Keatont fantasztikus színésznek tartom, megérdemelt volna egy, inkább az egész életművének szóló Oscar-díjat.
A gála nagy nyertese kétségkívül a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) volt, míg a nagy vesztes a Sráckor. Sokan arra tippeltek, hogy az Akadémia megosztja a legfontosabb elismeréseket a két nagy favorit között, de aztán a legjobb rendező és a legjobb film szobrát is a Birdman kapta. A Birdman jó film, kitűnő alakításokkal, de ugyanakkor mesterkélt, a Sráckor ellenben érzelmileg is megérintett és egyedülálló teljesítmény, hogy Linklater tizenkét évig egyben tartotta a projektet. A Grand Budapest Hotel is négy szobrot kapott, aminek örülök, akkor is, ha azok technikai kategóriák voltak. Wes Anderson azon kevés alkotók egyike, akinek jól felismerhető az esztétikája és sajátosan különös karakterekkel népesíti be történeteit.
A Birdman sikere egyáltalán nem meglepő, ha belegondolunk, hogy az Akadémia legnagyobb szavazói szekciója a színészeké és nyilván azonosulni tudtak a lecsúszott színész főhőssel. A tagok amúgy is szeretik a szórakoztatóiprarról szóló filmeket; nem véletlenül lett legjobb film a közelmúltban A némafilmes és Az Argo-akció.
Pozitív, hogy mellőzték az Amerikai mesterlövész-t a fontosabb kategóriákban, noha az előzetes jóslatok szerint Bradley Cooper nagy eséllyel lehetett volna befutó a legjobb színész kategóriában. Elég már a(z iraki) háborús propaganda filmekből.
A szokásosnál is több volt a politikai-társadalmi töltésű köszönőbeszéd. A legjobb és legkevésbé fárasztó Patricia Arquette üzenete volt a nők egyenjogúságáról. (Figyeljük meg, hogy J-Lo csak azután kezdett el vehemensen tapsolni, miután Meryl Streep belelendült az ovációba.)
A Kódjátszma írója, Graham Moore kapta a legjobb adaptált forgatókönyvért járó Oscar-díjat, amit egy érzelemdús és kicsit túljátszott beszéddel köszönt meg. A „maradj furcsa, maradj más” üzenettel önmagában nincs baj, de így utólag kicsit hamisan és zavarosan cseng, miután kiderült, Moore nem is meleg.
Még egy dolog: kik és miért nyomatják ennyire Rita Orát?
Ditrich
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: