Gondolatok a 85. Oscar-díjkiosztóról

Tinédzser korom óta követem az Oscar-díjkiosztót, filmőrültként számomra ez az év tévés eseménye. Nem érdekel kin milyen ruha van melyik tervezőtől, az csak a kötelező felületes körítés; persze ez is fontos része ennek az őrületnek, hiszen önreklám a színésznőknek, versenyezni kell, hogy a véleményformáló divathozzáértők másnap kiket vesznek fel a Ki volt a legszebb? listákra. Számomra az Oscar-gála egy alternatív univerzum, ahol egy csomó tehetséges és kreatív ember összegyűl, hogy egymást ünnepeljék. Kicsit olyan ez, mint egy szertartás, ahol egy eszményi aranyszobrot imádnak, és aki megszerzi ennek az Oscar nevű istennek a kicsinyített mását – és ezzel együtt egy darabot annak ragyogásából -, kitartással és tehetséggel, az üdvözülni fog. A filmszakma elitje mindent meg is tesz, hogy azt higgye a néző (az a pár száz millió, akik nézik az eseményt), hogy egy különleges estének lehetnek a szemtanúi. Mindez a díjkiosztó kezdete előtt két órával kezdődik, amikor a filmes titánok vakuk össztüzében bevonulnak a vörös szőnyegen. Fokozódik az izgalom, mindenki izgul, a résztvevők és a nézők egyaránt. Hatásos a felvezetés, a producerek értik a dolgukat.

Seth MacFarlane

 Csakhogy az elmúlt pár évben mekopott ennek a gyémántberakásos glamournak a fénye, a producerek állandó küzdelmet folytatnak a hanyatló nézettséggel szemben. A mélypont 2006-ban volt, amikor rekordkevesen követték a díjkiosztót. Az Oscart levezénylő házigazda személye nagyon nagy mértékben befolyásolja a show sikerét. 2009-ben egy szupersztárt dobtak be, hogy vezesse az díjátadót, de Hugh Jackman közreműködése nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket; a nézettség csak valamivel lett jobb, mint az azt megelőző évben. Valóban nem egyszerű az American Idol-on és a valóságshow-k tömkelegén szocralizálódott fiatal generációt bevezetni az Oscar-kultuszba. Két éve a James Franco/Anne Hathaway duót vetették be, hogy feldobják a megfáradt ünnepélyt, ám az estét végig beszívva konferáló Franco végül nem bizonyult jó húzásnak. Tavaly visszahívták Billy Crystalt műsorvezetőnek, de ez eleve halva született ötlet volt, már ő sem a régi és nem tudta feldobni a hangulatot. Idén a leginkább a Family Guy megálmodójaként ismert Seth MacFarlane-re hárult a feladat, hogy megmentse az Oscart az unalomtól.

Az idei 85. Oscar-díjátadás (pár hete átkeresztelték Academy Awards-ról The Oscars-re Hollywood legfontosabb eseményét) sajnos megint nem hozta vissza a megkopott csillogást. Annak ellenére, hogy sokan azt remélték, hogy MacFarlane osztja majd a durva poénokat, szinte borítékolható volt, hogy ez nem így lesz; az Oscar-gála nem az ízléstelen viccekről akar híres lenni. Már az első tizenöt percben szertefoszlott minden remény, hogy érdekes három órának nézünk elébe: MacFarlane poénjai nem ütöttek, és a gála zenei tematikája a rengeteg éneklős-táncos számmal nagyon fárasztó volt egy idő után.

Grant Heslov, Ben Affleck és George Clooney, az Argo-akció producerei

Az Akadémia szavazói köztudottan hoznak meg sokszor megkérdőjelezhető döntéseket, ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen ők is emberek. Idén a legjobb filmért járó aranyszobrocskát az Argo–akció kapta, lehet vitatkozni mennyire jogosan. Egyáltalán nem rossz film, sőt, Ben Affleck pedig kétségtelenül nagyon tehetséges rendező, ez vitathatatlan, tűpontosan érez rá egy történetre. A nyolc filmet számláló mezőnyből azonban nem az Argo–akciónak van a legtöbb mondanivalója, sem emberileg, sem művészileg. Csakúgy, mint két éve, a Bombák földjén díjazásakor, most is nagyon erősen politikai szaga van a dolognak. Az Argo–akcióra nem nehéz egy-Amerikával-szemben-álló-arab-állam elleni propagandafilmként tekinteni, csakúgy, mint a már említett Kathryn Bigelow film esetében. Bigelow tavaly is folytatta a háborús vonalat az öt Oscarra jelölt, magyarul A bin Laden-hajsza alcímmel futó, Zero Dark Thirty-vel; a főszereplő Jessica Chastain állítólag a tortúra jelenetek miatt csúszott le a hajrában a legjobb női főszereplőnek járó szoborról, noha sokáig szinte biztos befutónak tűnt – az Akadémia jobbnak látta kicsit elhatárolódni a túlzott erőszaktól. Az pedig, hogy, meglepő és szokatlan módon, maga Michelle Obama nyitotta ki a legjobb filmnek járó borítékot a Fehér Házban nem kicsit adott extra nyomatékot az Argo-akció üzenetének.

Különösen az utóbbi pár év díjazásai megerősíteni látszanak a tényt, hogy az Akadémia túlságosan elfogult egy-egy színésszel. Daniel-Day Lewis idén rekordot álllított fel harmadik főszereplői (!) Oscarjával. (Ahogyan arról is megoszlanak a vélemények, hogy Denzel Washingtonnak és Hillary Swanknek a kétszeres Oscar-díjasok között van-e a helyük.) Christoph Waltz szintén kicsit váratlanul kapta második Oscarját tegnap a Django elszabadul német fejvadászának megformálásáért; valljuk be, nagyjából ugyanezt láttuk tőle a Becstelen Brigantykban is. Jennifer Lawrence viszont abszolút megérdemelten nyerte el a a legjobb női főszereplőnek járó Oscart a Napos oldalért.

Mindenesetre az Oscar-díjkiosztó minden hibája ellenére én jövőre is ugyanennyire fogom várni, hogy elvarázsoljanak.