Vallomás Bridget Jones-ról…

Bevallom, Bridget Jones nagy-nagy kedvencem. A Bridget Jones naplóját kétszer láttam moziban, ráadásul mind a két alkalommal egy-egy randi keretében és a filmet mindig jobban élveztem, mint kísérőm társaságát. Azóta már számolni sem tudom hányszor néztem meg újra és újra kedvenc hősnőm kalandjait, egyszerűen nem tudom megunni.

Az első Bridget Jones film mindig varázslatos hatással van rám, egyike azon borzasztóan kevés filmeknek, amit akárhányszor meg tudok nézni. Igen, beismerem. Ezt a filmet veszem elő, amikor úgy érzem, hogy haragban állok a világgal vagy csak el akarok vonatkoztatni mindentől. Mellesleg ez a kedvenc karácsonyi filmem is a nyitó és a záró szekvencia miatt.

Ha konkrét aktualitást akarnék keresni Bridget-tel kapcsolatban, akkor fogjuk rá, hogy ott van a harmadik BJ kaland, de én bármikor szívesen előveszem Bridget mókás világát.

Térjünk a filmekre. A 2001-es Bridget Jones naplója  a romantikus vígjáték műfaj egyik legjobban sikerült alkotása. Zellweger-Firth-Grant trió annyira jól működnek együtt, hogy a klasszikus Hepburn-Grant-Stewart triót idézik fel. Renée Zellweger texasi létére akkorát alakít a londoni szingli (de utálom ezt a szót!) archetípusaként, hogy szétrobban tőle a világ!

A második felvonás már sajnos nem volt ennyire erős, mint olyan sokszor a filmtörténelemben a folytatás, de minden hibája ellenére még mindig ott volt a szikra; ott volt a karakter és vele együtt Zellweger varázsa. Több dolog is zavart a folytatással kapcsolatban: először is Daniel Cleaver karaktere; a korábbi játékos playboy helyett egy megfáradt középkorú szexfüggőt látunk. Grant láthatóan már nem igazán érzett rá a szerepre; az első részben pont az volt a jó, hogy lubickolt a szerepben.