A nagy zabálás – kihányni vagy nem hányni

Marcello – Marcello Mastroianni

Michel – Michel Piccoli

Philippe – Philippe Noiret

Ugo – Ugo Tognazzi

Andrea – Andréa Ferréol

Monro még nem élt, Ditrich pedig pláne nem, amikor ez a film készült.

Ez egy európai film. Sokféle véleményt hallottam már róla. Feltehetően ehhez is kell egy hangulat, egy életkor, vagy bármi, nem tudom. Valami kell. Nekem pont megvolt amikor láttam. Tizenkét-tizenhárom éves korom körül néztem meg először, de csak a különleges hangulatra emlékeztem. Két éve megnéztem újból. Aztán többször megnéztem belőle részleteket. És most már jól emlékszem.

Én belesüppedtem, engem kimozdított, kifacsart és feltöltött.

Fogyasztó vagyok, ha filmről van szó. Ebben az esetben élvezem a látványt és hagyom, hogy Michel Piccoli megmutassa a szabadságot.

Az értékrend sajátosnak látszik, de nem vagyok abban biztos, hogy sokat megélt, látott emberek nem juthatnak el eddig a pontig, vagy éppen azok, akik nem éltek olyan sokat esetleg (mint a Philippe Noiret alakította karakter).

Minden szereplő arra a meggyőződésre jut élete során, hogy az egyetlen emberhez méltó dolog az ételek élvezete, a gasztronómia. Mind a négy férfi főszereplő el akar kerülni ebből a világból, ezért úgy döntenek, hogy halálra eszik magukat. Ez a halálnem mindegyikük számára megfelel. Elvarrják a szálakat, a kötődéseket és elutaznak.

Amikor megérkeznek a házba, ahol végre szeretnék hajtani tervüket, várja őket a komornyik, aki igen vén már. Öreg kutyájával együtt rövid időn belül távozik a helyszínről – a megbeszéltek szerint. Ez a távozás a régi értékrend távozása – számomra. A valódi felkészülés csak ezután kezdődik.

Nagyon komolyan veszik a feladatot. Pontos ütemterv alapján főznek; mindig megbeszélik előre, hogy mi legyen a menü. Ugo korán kelti Philippe-et, hogy időben elkészíthesse a reggelit számukra. A közös étkezéseken társasági életet élnek, eszmecserélnek, ugratják egymást. Emellett vetítenek is vacsora mellett.

Rengeteg ételt rendelnek, hatalmas fél és egész állat tetemeket, melyek több ízben megjelennek, mintegy önálló csendéletként. Csak rövid időre, nincs sok megálított kép. Az, ahogyan átveszik a nagy ételszállítmányt, nagyon jó jelenet.

Michel szájából – a marhafejet fogva – elhangzik a kérdés: To be or not to be?

Marcello-nak és Ugonak köszönhetően ezeken kívül hölgyekkel is kiegészül itteni életük.

Ők is esznek. Kötelezően és élvezetből. Meggyőződésből csak a négy férfi eszik.

A szexualitás és az étel élvezete több ízben összefonódik. A Nő, Andrea nagyon jó. Puha és kemény. Körül van párnázva a teste, a lelke azonban nem érzékeny. Befogadó és beépülő egyszerre. Ő a legkeményebb,

Marcello lesz az első. Halott teste nem szomorú; az alkotók műalkotást készítettek belőle, egy szobrot.

Nevek. Hát ez mennyire jó már! A saját nevükön szerepelnek a színészek. Különböző karakterek.

Amit még megjegyeznék, az az, hogy minden szereplő egyformán hangsúlyos a filmben. Nincs semmiféle hierarchia a négy férfi, Ugo, Philippe, Michel és Marcello között.

Van ebben a filmben valami. Túl a tökéletes játékon, a remek történeten, a beállításokon, a humoron és a zenén kívül is. 

 

Csoportos öngyilkosság.
Kezdetben még ott a burzsoá elegancia, a gondosan elkészített gasztronómiai csodák. Aztán ahogyan kezdenek elszakadni ettől a világtól ezzel a féktelen zabálással, úgy jön elő a primitív oldaluk. Ami elkerülhetetlen. Direkt nem állatias oldalt írtam, mert ez a viselkedés, a korlátok teljes hiánya tipikusan emberi. A bolygó élőlényei közül csak az ember képes ennyire kivetkőzni magából, ennyire lealacsonyodni. Ebből a szempontból találó a sztori és a megvalósítás is.

Lehet mélyebb értelmet keresni a filmben, ami kétségkívül rámutat az ember örök gyengeségeire; az anyagi és a testi örömök végtelen hajszolása. A négy főkarakter ráébred az evilági dolgok haszontalanságára. Ezt a megvilágosodást mi nem látjuk; csak akkor kapcsolódunk be az eseményekbe, amikor már megszületett a közös elhatározás. Igazi hedonistákhoz méltóan a számukra létező két legnagyobb élvezet élvezése közben akarnak átkerülni a másvilágra. Zabálás és szex mindhalálig.

Rettentően provokatív, gusztustalan. Kérdés, hogy ez a polgárpukkasztás vajon nem öncélú-e. Én úgy gondolom, hogy az. A filmművészetben mindig is lelkes közönsége volt, és lesz is az úgymond “őszinte, megmondó” alkotásoknak, amik a puszta provokálással operálnak. A provokáció, valljuk be, mindig jó reklám. Rengeteg film- és képzőművész alkalmazta már ezt a fogást, mert kiváló eszköz arra, hogy beszéljenek egy alkotásról.

Egy nagyon megosztó film; vagy zsenialitást látnak benne, vagy átlátnak rajta. Én az utóbbiak közé tartozom.